.jpg)
Ez a mese arról szól miként is, kell munkakutyaként tekinteni a rottweilerre. Sokan nem tudják, hogy a rottweiler valóban munkakutyás ajánlására érkezett Magyarországra. A történet így szól. Egy kiképzési nap alakalmával, azt mondta Fehér Gyula, aki az akkori kor elismert kinológusa volt,(világ látott, okos, tájékozott ember), hogy fiúk, nektek rottweiler kellene, az lenne a hozzátok való kutya. Az milyen? Erős, határozott egyéniségű kutya, nagyon jó őrző-védő. NDK-ban láttam, amikor ott jártam a hadseregnél. A fiúk, ezután keresgéltek, kérdezősködtek, de bizony itthon nem volt ilyen kutya! Mozgósították a kutyás ismerősöket, majd Pacsai Vilmosné, Éva néni új-fullandi tenyésztőn keresztül meg lett a kapocs, Csehszlovákiából két szukát tudtak venni. Azért két szukát, mert nem volt eladó kan akkor.
Nagyon remek munkakutyákká cseperedtek, tényleg kiváló őrző-védő volt mindkettő. Az egyik szuka, még nyomkövetésben is jeleskedett, nagyon tehetséges kutya volt. Mindkét szuka KII. munkavizsgáig jutott. Kiállításon kitűnő, CAC, Derby győztes címet kaptak. Ám a két barát továbbra se tett le róla, hogy kanuk is legyen, mert az, lett volna az igazi számukra. A mintát egy kiállításon látták meg. Világkiállítás 1971. Budapest.
Nem volt egyszerű dolog, de sikerült egy kant venni NDK-ból, sok nehézség után. Ő nem volt olyan minőségű kutya, mint a világ győztes, de viselkedésben ő is tudta a legendát. Sebaj, majd tenyésztenek maguknak olyan kutyát, indult az elhatározás. 4 év múlva, több sikertelen próbálkozás után, megszületett az első rottweiler alom Magyarországon. Ebből két kiemelkedő képességű és formájú kan született, akik tovább éltették a legendát. Alkon és Arnold। Mindkettő szép és jó! ICH, HCH MK/2 munkavizsgával.
Megindult az import. Az import szónak varázsa van, hiszen a németjuhász fajtában ennek bevált gyakorlata volt már akkor is. Teltek múltak az évek és mivel tényleg nagyon jó kutya volt a ROTTWEILER(még a közepes példánya is) népszerű lett, megismerték, keresték. Többnyire házőrzőnek. Működött a dolog. Viszont egy idő után feltűnt és nyilvánvalóvá vált, hogy az importált kutyák, már nem tudják azt a legendát, amiről a rottweiler szól. Persze a különböző nézetek, már akkor is összecsaptak és ment a harc a tenyésztők között. Sokat hallgattam a vitát, és nem tudtam kinek lehet igaza, mert mindenre volt magyarázat és mindenki fújta a magáét.
Én azt tudtam, hogy az első kutya, akit pici korában neveltem, majd a családunk tagja volt, szeretni való, gyönyörű kutya. Nagyon erős, és nagyon határozott, kemény kutya. Minden szituációban, azonnal és gondolkozás nélkül védett! Ezzel engem sokszor rémületbe ejtett, mert nem tudtam megtartani. Nem is sétáltattam csak ritkán, mert nem szerettem magyarázkodni és bizony zavart, ha néha, számomra váratlanul, ilyen védelmi szituba kerültünk. Azaz megtámadott egy kutyát, vagy embert. Ami pusztán annyit jelentett, hogy ha túl közel jött a kutya pózolt, berzenkedett, rövid időn belül a földön találta magát. Arnold ráfeküdt és csúnyán morgott. Vezényszóra egy pillanat alatt befejezte a küzdelmet, mert Győző nagyon fegyelmezettre nevelte. Csakhogy én nem tudtam határozottan utasítani!
Az utána következő kutyáink már mások voltak, mert addigra egy csomó dolgot megtanultam. Azaz az évek alatt, tapasztalatra tettem szert a kutya irányításában, gondozásában. Volt, hogy növendék, felnőtt kutyát fogadtunk be. Soha eszembe se jutott rettegni, félteni a gyerekeket. A gyerekeknek se! Csak egyszerűen betartottuk a kutyatartás elemi szabályait és figyelembe vettük a kutyát. Az egyéniségét, az igényeit. Nem akartuk átformálni, tudomásul vettük, hogy milyen és úgy viszonyultunk hozzá. A gyerekeink is! A fiam maximálisan elfogadta a kutyázás szabályait, a lányom kevésbé, így ő kétszer kapott figyelmeztetést. Egy-egy oda kapás formájában. Az egyik egy rottweiler volt, a másik egy orosz agár. Soha ez után se félt a kutyától. Annyit viszont megtanult, hogy van egy pont, amikor semmilyen kutya nem tolerálja az ő erőszakosságát, azaz azt, amikor mindenáron „kiképezni” akar. Mert akart. Már amikor nagyobbacska lett. (tíz éves korukig, nem voltak egyedül kutyával, felügyelet nélkül) Volt, hogy két kutyát kormányozott egyszerre, te ide ülj, te menj oda, maradj ott. A kutyák engedelmeskedtek is neki.
Az utána következő kutyáink már mások voltak, mert addigra egy csomó dolgot megtanultam. Azaz az évek alatt, tapasztalatra tettem szert a kutya irányításában, gondozásában. Volt, hogy növendék, felnőtt kutyát fogadtunk be. Soha eszembe se jutott rettegni, félteni a gyerekeket. A gyerekeknek se! Csak egyszerűen betartottuk a kutyatartás elemi szabályait és figyelembe vettük a kutyát. Az egyéniségét, az igényeit. Nem akartuk átformálni, tudomásul vettük, hogy milyen és úgy viszonyultunk hozzá. A gyerekeink is! A fiam maximálisan elfogadta a kutyázás szabályait, a lányom kevésbé, így ő kétszer kapott figyelmeztetést. Egy-egy oda kapás formájában. Az egyik egy rottweiler volt, a másik egy orosz agár. Soha ez után se félt a kutyától. Annyit viszont megtanult, hogy van egy pont, amikor semmilyen kutya nem tolerálja az ő erőszakosságát, azaz azt, amikor mindenáron „kiképezni” akar. Mert akart. Már amikor nagyobbacska lett. (tíz éves korukig, nem voltak egyedül kutyával, felügyelet nélkül) Volt, hogy két kutyát kormányozott egyszerre, te ide ülj, te menj oda, maradj ott. A kutyák engedelmeskedtek is neki.
Ennek ellenére, nem a gyerekeké volt a kutya és a komoly nevelés és képzés Győzőre, az apjukra várt. Ő járt kutyaiskolába továbbra is, amikor csak lehetőség volt rá. Mivel elkezdtünk tenyészteni, a kiskutyák gondozása, rám várt. Azaz egyre többet vettem részt ebben is. A gyerekek nagyobbak, önállóbbak lettek, jutott idő a kutyázásra. Nagy segítségemre volt Crisztosz kutyánk, aki egy borzasztóan fegyelmezett, hatalmas lelkesedéssel dolgozni akaró kutya volt. Gyorsan és észrevétlenül tanult. Egyszer kellett valamit megmutatni neki és ő tudta és végre is hajtotta a gyakorlatot. Apportot is szerette, de nem volt apport őrült. Maximum négy apport gyakorlatot csinált meg lelkesen és szabályosan. Az ötödik gyakorlatnál, már nem ismerte fel az apportfát. Kiszaladt, elment mellette és látványosan elment hugyozni! Győző, ha rászólt visszahozta, de én nem szóltam rá.
Minek is?
Soha nem szerettem, ha valamit erőszakosan kell megtanítani, vagy végrehajtani. Én szerettem a kutyát, és azt gondoltam, hogy neki is van joga az önálló döntésekhez. Az őrző-védőben még nem mertem megtartani, mert azt gondoltam nem maradnék talpon. Ám ez az idő is eljött, mert Crisztosz egy nagyon jól irányítható kutya volt. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy elkezdtem megtanulni a munkakutyázás csínját-bínját. Nem csak tenni, de érteni is akartam, mi miért történik. Az akkori lehetőségek mindegyikét kihasználtam. Könyv, tanfolyam, etológiai tárgyú ismeretek, beszélgetés gyakorlott kutyásokkal, Munkakutya VB, versenyek. Figyeltem, tanultam, tapasztalatot gyűjtöttem. Amikor rátaláltam arra a módszerre amit, el tudtam fogadni, bele vágtam.
Ez a módszer az operáns tanulás, a jutalmazáson alapuló módszer volt. Akkor még itthon a klasszikus kondicionálás, a rángasd, terrorizáld, üsd, vágd módszer volt az elterjedt. Nekem sehogy se tetsző módszer, amit soha nem akartam követni. Nem fogadtam el, hogy egy kutyát csak így lehet képezni. Pedig a sikeresség záloga akkor is az volt, a versenyzők, mind így csinálták. Kényszeríteni akartak mindenkit, hogy így kutyázzon, mert akkor az volt a szakma! Nem és nem, mondtam én. Biztos lehet másképpen is.
Lám a mi Crisztoszunk, minden kényszer nélkül is milyen jól dolgozik.
Viszont a nyomkövetése nem volt jó. Fürkészve, légszimattal és szemre keresett. Győzőn kívül senki nem tudott érthető, értelmes eligazítást adni a nyomkövetés tanításához ezért rá támaszkodtam. Aztán megkerestem a szakirodalmat is hozzá, hogy ne csak pletykából tanuljak. Erre később nagy szükségem is volt, mert úgy alakult, hogy elvállaltam egy kutyaiskolás kezdő csoport vezetését. Akkor az volt a szokás. Egy kicsit gyakorlottabb kutyások segítik a kezdőket. Egyfajta szolgáltatással kerestük meg a kutyaiskola fenntartásához szükséges pénzt. Ebből vettünk eszközöket, felszerelést, építettünk házat, fejlesztettünk, csinosítottunk, működtünk. Tettük ezt azért, hogy legyen hely a kutyáink képzésére. Mindezt hétvégén, a szabadidőnkből, társadalmi munkában.
Első kutyám, tehetséges nyomkövető, tehetséges az engedelmes munkában, de nem teljesíti őrző-védőben a magas elvárásokat. Még bizonytalanok voltunk, ezért a tenyésztésben kipróbáltuk. Remek utóda lett kettő, de tenyéssz kutyaként se vált be. Tovább kerestük az igazit. Fiát megtartottuk. Ő már majdnem képviselte, amit szerettünk volna, csak egy apró szépség hibája volt. 64-cm-res marmagassága! Mi a nagy 66-67 cm-es kutyákat szerettük. Szukában, pedig a 60-61 cm. Szóval még Gigi, sem volt az igazi. Egy ilyent, de nagyban szerettünk volna, ezért tovább keresgéltünk. Gigi 11 évet élt velünk, igazán remek kutya volt.
A következő kutya, nagy is volt, szép is volt, remekül dolgozott, de neki a könyöke tört el, ezért nem volt terhelhető. Vizsgázni nem vittem, mert a kutya egészsége mindig fontosabb volt, mint a mindenáron vizsgaszerzés. Munkával nem tehettem, akadályt, palánkot ugrani tilos volt, csalni meg nem akartam. Bármikor megtehettem volna, de soha nem nyúltunk tisztességtelen eszközökhöz. Ez elvi kérdés volt mindig.
Minek is?
Soha nem szerettem, ha valamit erőszakosan kell megtanítani, vagy végrehajtani. Én szerettem a kutyát, és azt gondoltam, hogy neki is van joga az önálló döntésekhez. Az őrző-védőben még nem mertem megtartani, mert azt gondoltam nem maradnék talpon. Ám ez az idő is eljött, mert Crisztosz egy nagyon jól irányítható kutya volt. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy elkezdtem megtanulni a munkakutyázás csínját-bínját. Nem csak tenni, de érteni is akartam, mi miért történik. Az akkori lehetőségek mindegyikét kihasználtam. Könyv, tanfolyam, etológiai tárgyú ismeretek, beszélgetés gyakorlott kutyásokkal, Munkakutya VB, versenyek. Figyeltem, tanultam, tapasztalatot gyűjtöttem. Amikor rátaláltam arra a módszerre amit, el tudtam fogadni, bele vágtam.
Ez a módszer az operáns tanulás, a jutalmazáson alapuló módszer volt. Akkor még itthon a klasszikus kondicionálás, a rángasd, terrorizáld, üsd, vágd módszer volt az elterjedt. Nekem sehogy se tetsző módszer, amit soha nem akartam követni. Nem fogadtam el, hogy egy kutyát csak így lehet képezni. Pedig a sikeresség záloga akkor is az volt, a versenyzők, mind így csinálták. Kényszeríteni akartak mindenkit, hogy így kutyázzon, mert akkor az volt a szakma! Nem és nem, mondtam én. Biztos lehet másképpen is.
Lám a mi Crisztoszunk, minden kényszer nélkül is milyen jól dolgozik.
Viszont a nyomkövetése nem volt jó. Fürkészve, légszimattal és szemre keresett. Győzőn kívül senki nem tudott érthető, értelmes eligazítást adni a nyomkövetés tanításához ezért rá támaszkodtam. Aztán megkerestem a szakirodalmat is hozzá, hogy ne csak pletykából tanuljak. Erre később nagy szükségem is volt, mert úgy alakult, hogy elvállaltam egy kutyaiskolás kezdő csoport vezetését. Akkor az volt a szokás. Egy kicsit gyakorlottabb kutyások segítik a kezdőket. Egyfajta szolgáltatással kerestük meg a kutyaiskola fenntartásához szükséges pénzt. Ebből vettünk eszközöket, felszerelést, építettünk házat, fejlesztettünk, csinosítottunk, működtünk. Tettük ezt azért, hogy legyen hely a kutyáink képzésére. Mindezt hétvégén, a szabadidőnkből, társadalmi munkában.
Első kutyám, tehetséges nyomkövető, tehetséges az engedelmes munkában, de nem teljesíti őrző-védőben a magas elvárásokat. Még bizonytalanok voltunk, ezért a tenyésztésben kipróbáltuk. Remek utóda lett kettő, de tenyéssz kutyaként se vált be. Tovább kerestük az igazit. Fiát megtartottuk. Ő már majdnem képviselte, amit szerettünk volna, csak egy apró szépség hibája volt. 64-cm-res marmagassága! Mi a nagy 66-67 cm-es kutyákat szerettük. Szukában, pedig a 60-61 cm. Szóval még Gigi, sem volt az igazi. Egy ilyent, de nagyban szerettünk volna, ezért tovább keresgéltünk. Gigi 11 évet élt velünk, igazán remek kutya volt.
A következő kutya, nagy is volt, szép is volt, remekül dolgozott, de neki a könyöke tört el, ezért nem volt terhelhető. Vizsgázni nem vittem, mert a kutya egészsége mindig fontosabb volt, mint a mindenáron vizsgaszerzés. Munkával nem tehettem, akadályt, palánkot ugrani tilos volt, csalni meg nem akartam. Bármikor megtehettem volna, de soha nem nyúltunk tisztességtelen eszközökhöz. Ez elvi kérdés volt mindig.
Mindig felvállaltuk, hogy a kutya mit teljesített, és ehhez képest mit produkált. Meg lehetett nézni, ki lehetett próbálni, hiszen mindig az iskolán voltunk és dolgoztunk a kutyáinkkal. Az utódok is ezt tették, hiszen minden vevőnknek ajánlottuk az iskolát. Aki hajlandó volt a mi iskolánkra járni, annak önzetlenül, pluszban is segítettünk. Nagyon sok laikus kutyásból lett rottweileres. Tudták kezelni, irányítani a kutyáikat, kipróbálták az őrző-védőt. Aki akart tovább léphetett, így lettek a kiállításon is eredményes kutyáink, tenyéssz szemlén felvezetett, na meg vizsgával rendelkező kutyáink. Nem mi fogtuk a kutyát, nem az ismertségünk előnyével indultak a kutyáink, így is teljesíteni tudtak.
Többnyire szakbírónál értékelődtek magasabbra, mert tenyésztő társaink bizony éltek a jó kapcsolatok, ismertség, pozícióból segítünk a kutyánknak trükkel. A munkavizsga sose volt központi kérdés, mert nem az volt a cél, hogy vizsgán bemutatott, fejlesztett képességekkel varázsoljuk el a vevőket. A kiállítási címek hajszolása sem érdekelt minket, a jobb eladhatóság érdekében. Így a HCH cím sem volt tenyésztési cél. Egyszerűen, csak nagyon jó és nagyon szép rottweilereket szerettünk volna tenyészteni. Azaz, a nagyon jót! Ebben maximálisan egyetértettünk, nekem volt fontos, hogy szép is legyen. Győzőnek az volt a mérce, hogy mennyire jó, nekem meg pluszban az is, hogy mennyire szép. Így együtt, ép testben ép lélek. Ezt meg is valósítottuk, tényként ott láthatod a kutyákban, felsorolt eredményekben. (2010.05.21.)
Többnyire szakbírónál értékelődtek magasabbra, mert tenyésztő társaink bizony éltek a jó kapcsolatok, ismertség, pozícióból segítünk a kutyánknak trükkel. A munkavizsga sose volt központi kérdés, mert nem az volt a cél, hogy vizsgán bemutatott, fejlesztett képességekkel varázsoljuk el a vevőket. A kiállítási címek hajszolása sem érdekelt minket, a jobb eladhatóság érdekében. Így a HCH cím sem volt tenyésztési cél. Egyszerűen, csak nagyon jó és nagyon szép rottweilereket szerettünk volna tenyészteni. Azaz, a nagyon jót! Ebben maximálisan egyetértettünk, nekem volt fontos, hogy szép is legyen. Győzőnek az volt a mérce, hogy mennyire jó, nekem meg pluszban az is, hogy mennyire szép. Így együtt, ép testben ép lélek. Ezt meg is valósítottuk, tényként ott láthatod a kutyákban, felsorolt eredményekben. (2010.05.21.)